Hozzá kell nyúlni a rezsicsökkentéshez
Europethrob hírek ', Belföldi hírek

Valószínűleg nem kellett volna vízkorlátozást elrendelni, vagy sokkal enyhébb intézkedésekkel is meg lehetett volna úszni a legutóbbi hőséghullámot számos településen, ha megfelelő állapotban lenne az országos víziközmű-hálózatunk. A probléma első megközelítésben mennyiségi: évek óta közismert, hogy a hálózatba betáplált víz átlagosan 22-25 százaléka elfolyik, de vannak olyan szakaszok is, ahol 50 százalékra becsülik a vízveszteséget. Ha ez a vízmennyiség ott lenne a vezetékekben, akkor lényegesen kedvezőbb helyzetből futnánk neki a hasonló fogyasztási csúcsoknak.

Így viszont „ma már mindennap vért izzadnak a szakemberek, hogy egyáltalán legyen víz”, fogalmazott az ágazatra rálátó egyik forrásunk.

A lakosság továbbra is csak a hasonló extrém esetekben szembesül azzal, hogy mennyire rossz állapotban van a hálózat, mert normál hétköznapokon a bajokat mesterségesen elrejti a rezsicsökkentés, vagyis a 2012 óta befagyasztott lakossági vízdíj, és az annak feltétlen megtartására épített, piacilag torz rendszer. A rezsicsökkentés politikai szent tehene mellett 2024-ben már a Fidesz-kormány is arra kényszerült, hogy az ipari vízdíjakat alaposan megemelje (valójában: az addigra teljesen elinflálódott díjszintet korrigálja), és megpróbálja a cégekkel kifizettetni, azaz keresztfinanszírozni a hálózat működtetésének valódi költségeit. Ezután bevezették az inflációkövető díjemelést ebben a körben, és az idei drágulás meg is történt július 1-jén.

Ez a megoldás azonban az áramdíjakhoz hasonlóan Patyomkin-modell, a lakosság a magasabb ipari vízdíjakon keresztül közvetve, a cégek termékeinek és szolgáltatásainak árába beépítve fizeti meg a költségek jelentős részét.

A 2024-es országos egységesítés részleteiről, illetve az azzal kapcsolatos anomáliákról ebben a cikkünkben írtunk. Az akkor létrehozott Nemzeti Vízművek Zrt.-vel a kormány megpróbálta központosítani a problémamegoldást, és nemcsak az ipari vízdíjakból kezdte keresztfinanszírozni a lakossági terheket, hanem országosan egységessé tett minden díjat, és a csőd szélére sodródott regionális vízműszolgáltatókat is hasonló központi pénzelosztással kezdte életben tartani.

A hálózat minőségi problémája mellett tehát egy fontos finanszírozási „sajátossága” is van a magyar rendszernek: a víz ára egységes és nem szabad piaci viszonyok alapján alakul ki, még az ipari fogyasztók számára sem. Nincsenek lokális különbségek, például nem drágább ott a víz, ahol drágább előállítani vagy messzebbről kell szállítani. A kisvállalkozóktól kezdve az óriáscégekig, a fodrásztól a mosodán keresztül az akkugyárakig végső soron mindenki piaci alapon árazza a termékét vagy szolgáltatását, de a költségszerkezetben fontos szerepet játszó víz díja mégsem piaci alapokon nyugszik.

A rezsicsökkentés következtében a lakossági használatban sincsenek helyi díjkülönbségek, de még mennyiségi korlátok vagy ársávok sem. Ennek egyik következményére utalt Karácsony Gergely budapesti főpolgármester is a napokban, amikor azt írta, „égbekiáltó botrány, hogy van, aki az úszómedencéjét tölti fel közpénzből támogatott vízzel, másnak meg egy csepp ivóvíz sem jut”.

„Nemcsak a hálózatot kell modernizálni, hanem a vízhasználatot is racionalizálni kell, de mindez szerintem elképzelhetetlen a jelenlegi díjrendszer megtartásával. Az ember alapvető lakossági vízszükséglete nagyjából napi 80–100 liter/fő. Ezt természetesen mindenki számára megfizethető áron biztosítani kell. Az ezt meghaladó fogyasztásnál indokolt lenne a díjazást kapacitás- és költségalapra helyezni” – mondja Baráth András, a Vízipari Holding Zrt. vezérigazgatója.

Forrás, szerző: telex.hu