Olyan gyatra ez az új film, hogy még Julia Roberts sem menti meg
Sztárhírek, Külföld

Azok után, hogy a romkomok királynőjeként örökre beleírta magát a filmtörténelembe, Julia Roberts beleöregedett, vagyis inkább úgy mondanám, hogy hozzánemesedett, hogy komorabb drámákban is szerepeljen. A Micsoda nő! sztárja próbálkozott már hasonlóval, a Távol a világtól például egy potens posztapokaliptikus alkotás lett, ám visszautasíthatatlan ajánlatnak tűnt, hogy Julia Roberts úgy igazán Luca Guadagnino kezei alatt nyújtson egy Oscar-jelöltséget is hozható komoly alakítást. Az olasz rendező szállította nekünk a Szólíts a nevedent, a Csontok meg mindent és a Challengerst is, és bár a Queer annyira nem lett megismételhetetlen tőle, úgy nagy többségében betalált a direktor.

Kivéve most: az Amazon Prime-ra nemrég felkerült, a hazai mozikban idén ősszel bemutatott Vadászat után című pszichológiai thriller egy csúnya befürdés, mindenki részéről.

Hozzáteszem, nem Julia Robertsen múlik a dolog, őt és Andrew Garfieldot is határozottan meg kell védenem. A Vadászat után leginkább a dagályos forgatókönyvön bukik el, amivel a főszereplők sem tudnak sokat kezdeni: a fölösleges okoskodásokkal és túlnyújtott filozófiai jelenetekkel.

A Vadászat után a Yale-en játszódik, 2019-ben járunk, amikor is az egyetem egyik professzora, Alma Imhoff (Julia Roberts) bulit tart kollégáinak és diákjainak. Itt ismerkedünk meg először a kissé hideg-rideg főszereplőnkkel, akiről az első percek alapján kiderül, hogy egy rettenetesen manipulatív nőszemély. Mind a tanítványát, a leszbikus Maggie-t (Ayo Edebiri), mind pedig fiatal kollégáját, Hanket (Andrew Garfield) dróton rángatja – és ehhez a fura kapcsolati hálóhoz asszisztál a háttérből hősnőnk férje, Frederik (Michael Stuhlbarg). Az első fél órában megkockáztatnám, hogy szórakoztatóak azok a gondolatmenetek, amelyek a karakterek száját elhagyják, ahogy arról beszélgetnek, hogy a nagy gondolkozók, a régi öregek, Nietzsche és a többiek manapság vállalhatatlan rasszista, szexista seggfejek lennének, és nem megbecsült tudósok.

Amire Luca Guadagnino új filmje próbál kifutni a hosszú, majd 135 perces játékideje alatt, az az, hogy a mai nagy gondolkozók, hiába dobálják a köveket a régiekre, ugyanúgy morálisan romlott figurák. Mindezt a történet akkor húzza alá először, amikor az Andrew Garfield által egyébként korrektül játszott Hank visszaél a hatalmával, az alá-fölérendelt viszonnyal az egyetemen, és Maggie-t a nő állítása szerint megerőszakolja.

A könyörtelen rendszer pedig összezár, Alma is csak hitetlenkedik, ezáltal kibontakozik a szemeink előtt egy „metoo”-dráma.

Csakhogy a forgatókönyvíró, Nora Garrett mintha saját maga is tisztában lenne azzal, hogy a metoo korszaka mára lecsengett, és képtelen elkötelezni magát amellett, hogy csak és kizárólag erre a témára koncentráló filmet meséljen el nekünk. Helyette sok mindenbe belemar, Julia Roberts karakterének diszfunkcionális házasságába, abba, hogy a férj, amolyan Robin Williams-szerűen, jóindulatúan és türelmesen szenved, majd behozza a főszereplő zavaros múltját, betegségét, saját megerőszakolásának sztoriját. És ezáltal kapunk egy olyan fura mixet, amiből nagyon nehéz kibogozni, hogy minek kellettek épp ezek az összetevők bele. A sok sallangot igazán lefejthették volna a végeredményről, mert így a Vadászat után folyamatosan fókuszát veszíti, nem feszült pszichológiai thriller, hanem egy zavaros gondolatkísérlet. Ötletek egymásra dobálása, de minek.

Valahogy így jár az ember, ha állandó és megbízható íróját, név szerint Justin Kuritzkest mellőzi. Guadagnino abba bukott bele, hogy bár a szkriptet tekintve új, női nézőpontot igyekezett megszólaltatni, a saját, sűrűn alkalmazott trükkjei inkább csak rontottak a filmen. Többek között a hangos, intruzív zenei betétek, az első jelenettől őrjítő, feszültnek szánt vekker kattogása... Azok a Luca Guadagnino-húzások, amelyek a Challengerst nagyszerűvé varázsolták, ezt meg alig középszerré. Inkább egy otrombán rossz filmmé.

Forrás,szerző: index.hu